Generic selectors
Csak teljesen egyező találatok
Search in title
Keresés a tartalomban
Keresés a cikkekben
Search in pages
Válasszon kategóriát
100 éve történt
Baleset
Belföld
Bulvár
Bűnügy
Érdekes
Fotó
Gazdaság
Hírek
Időjárás
Kisvárda
Kultúra
Mátészalka
Megyei
Nagy Kép
Nemzetközi
Nyírbátor
Nyíregyháza
Pártok
Programajánló
Rövidhír
Sport
Szavazás
Tiszalök
Tiszavasvári
Tudomány
Uncategorized
Vélemény
Vezetőhír
Videó

A pedagógusi munka arról kellene szóljon, hogy észrevegyük a gyerekekben rejlő talentumot, és arra építkezzünk. Szakmaiságunknak az is része kellene legyen, hogy felismerjük a gyerekben szunnyadó potenciált. Beszélhetünk és vitázhatunk a köznevelésről, az alternatív oktatásról pro és kontra, de ha nincs bennünk ismeret és szeretet a minket körülvevő diákok iránt, és nem kapcsoljuk mindehhez szakmaiságunkat, akkor megette az egészet a fene.

_MG_8554

Bírálhatjuk a köznevelést, közoktatást reggeltől estig. Tervezhetünk mindenféle motivációs órát, és foghatjuk a diákok kezét, kereshetjük hozzájuk a megoldókulcsokat napestig. Hibáztathatunk mindenkit és bárkit, hogy miért is tart ott az oktatás, ahol tart. De ideje lenne kicsit magunkba fordulni, nekünk, tanároknak is. Vajon minden pedagógus megtette már ezt? Hol kezdődik a felelősség? Biztos, hogy mindenért a szülő a hibás? A XXI. századra megváltoztak a családban a szerepek. Sok família szétszakadt, és az emberek már alig mernek gyermeket vállalni. Ennek nem csak gazdasági okai vannak. A folyamatos bírálatok, amikkel a szülőket traktálják, hogy mitől is lesznek ők jó szülők, oda vezet, hogy inkább bele sem mernek vágni. Akik meg mégis belevágnak, minden energiájuk elmegy arra, hogy ételt varázsoljanak az asztalra. A szeretet szót mára mindenki elfelejtette a köznevelés kapcsán, ahogy azt is, miért választotta azt a hivatást, hogy tanár legyen, óvó néni, vagy gondozó néni.

Annyira szép a magyar nyelv. Óvó néni… Óvónő… Minél többször kellene kimondani ezt a szót annak, aki ezt a hivatást választotta. Kiráz a hideg az óvodapedagógus hallatán, de persze értem, hiszen valahogy az óvó bácsit is be kellene tudni helyezni ebbe a körbe. Valahogy el kellett venni a nemiségre utaló jelleget. Érthető. De álljunk meg az óvó szónál. Ha csak kicsit is leegyszerűsítjük a kifejezést, és végiggondoljuk ezt a munkát, biztos, hogy mindig óv az óvó néni? Része voltam már olyan párbeszédnek, amikor három éves kis lurkókról megmondták, hogy semmire sem viszik az életben, és ennek megfelelően is bántak velük. Biztos, hogy ennyire komolyan kell venni a három évesek rosszaságait? Mert mire hat éves lesz belőle, addigra már el is hiszi, hogy ő rossz. A szülő is elhiszi, és ennek megfelelően kezd vele foglalkozni. Ha egy kis szerencséje van, akkor az általános iskolában a tanító néni nem fog rájönni, hogy az a kisfiú ül a harmadik padban, aki amúgy az oviban a „rossz” gyerek volt, kivéve, ha csapatostól érkeztek az óvodából. Mert a közléskényszeres, cserfes Zsuzsika biztosan elmondja majd egy adott pillanatban a tanító néninek, hogy Pisti bizony már az oviban is nagyon sokat aludt a szekrénynél, vagy állt a bünti sarokban. Pistinek esélye sincs levedleni magáról a rossz gyerek pulóvert. Húzza magára minden reggel, és koptatja éveken keresztül. A rossz gyerek sztereotípia majd együtt jár a butával… És Pistike majd ezt a ruházatot is szépen magára veszi.

Középiskolai tanárként azt tanultam a hozzánk érkező diákoktól, hogy az általános iskolában a tanárok élet és halál urai. Persze ezt nem mondják nekik, de már ott eldöntik, hogy ki okos, és ki nem. Már megoldották, hogy az útkereső kamasz elhiggye magáról, hogy belőle semmi nem lesz, és ő örüljön a kettesnek, mert egyébként „hülye”. Óvatosabban kellene bánni, kedves kollégák, ezekkel a gyerekekkel és a róluk alkotott véleménnyel. Túl azon, hogy sérül a személyiségük, az énképük, megalkothatunk olyan lelki beteg embereket, végzettség nélkül – mert a tanulást idő előtt feladták a kudarcélmények miatt –, akiket életük végéig kezelni kell mindenféle mentális és fizikai betegségekkel. Kitermelünk egészségügyi ellátásra szoruló személyeket, akiket nekünk kell majd eltartani. A mi hibánk lesz, mert mi mondtuk nekik sok éven keresztül, hogy rosszak, ostobák, és soha nem viszik majd semmire az életben. Ne csodálkozzunk az önbeteljesítő jóslatok eredményén.

Mindenkinek van az életében olyan tapasztalata, hogy azt mondta neki egy-egy tanár, ötösre ő tudja az anyagot, a gyerek csak attól gyengébbre tudhatja. Hát igen. Lássuk be, ilyet elég nagy hiba kijelenteni. Már csak azért is, mert ezt egy főiskolát, egyetemet végzett ember durrogtatja, és szerintem tök ciki, ha az illető csak általános iskolai, vagy középiskolai szinten tudja az adott tantárgyat, amiről a felsőoktatásban tanult. Mi a fenének járt akkor egyetemre, ha csak ezt a szintet tudta elérni? Meg kellene tanulnunk nem hülyét csinálni magunkból és nem ellentmondásossá válni.

A másik kedvenc szófordulatom az volt – amit általános iskolai, matematika szakos tanáriában hallottam –, hogy majd én bebizonyítom, milyen ostoba matekból egy-egy diák, hiába jár külön tanárhoz. Kedves kolléga! Mi lenne, ha azt próbálná meg bebizonyítani a szóban forgó diáknak, hogy milyen okos? Elgondolkodott már ezen? Már csak azért is, mert a diákjaink sikerei vezetnek saját sikerélményeinkhez, és az a sokat emlegetett kiégés is messzire elkerülne, ha megtanulnánk azt a mentalitást, hogy büszkék vagyunk a tanítványainkra, mert sikereket értünk el velük, és ez örömet okoz nekünk. Nem olyan fáradtságos meló. Sőt. Úgy kijönni egy dolgozat kiosztása után, hogy látni a gyermek elkerekedett szemét, hogy meg tudta csinálni a feladatokat jobban, mint előtte, látni a boldogságot rajta, felemelőbb pillanat ritkán következik be egy tanár életében. Persze azt senki nem mondta, hogy nem jár munkával és napi sok-sok mosolygással és bizalmas beszélgetéssel. Mondjuk, szerintem ez alapvető elvárás lenne a pedagógus személyiséggel szemben, hogy tudjon, merjen mosolyogni, mint ahogy az is, hogy nem bírál, nem alkot véleményt. Támogat, segít és felemel. Tudják, kedves kollégák, a kettest is fel lehet emelni hármasra. Ismétlem, sok munkával jár, de sokszor csak azzal, hogy meg kell találni a gyerekhez a megoldókulcsot.

A hivatásunk nem előítéletekről szól. A pedagógusi munka arról kellene szóljon, hogy észrevegyük a gyerekekben rejlő talentumot, és arra építkezzünk. Szakmaiságunknak az is a része kellene legyen, hogy felismerjük a gyerekben szunnyadó potenciált. Mert van egy rossz hírem: elvileg ők a jövő generáció, akiknek fizetniük kellene a mi nyugdíjunkat. Ja, hogy elmennek? Én is elmentem volna, ha úgy növök fel, hogy az ovitól az egyetemig lehülyéznek. Ilyen embereket én sem akarnék „eltartani”. Össze kellene szedni magunkat, kedves kollégák! Minden szinten természetesen. A pedagógusképzésnek – a felsőoktatásnak – is el kellene gondolkodni, hogy biztosan jól tanítják-e az oktatásmódszertant. Tutira olyan tanárokat készítenek fel pedagógiából, gyermeklélektanból, didaktikából, akik alkalmasak a mai digitális bennszülöttek képzésére?

Ha egy mai tanárnak kimondják a disz-szel kezdődő szót, lábrázást kap. A magatartás- és figyelemzavart a pedagógus társadalom valami boszorkányüldözésnek tekinti. Vannak nevelési tanácsadók, akik önmagukat meg atyaúristennek. De vannak olyanok is, akik világmegváltást jelentenek egy-egy diák életében. Helyre teszik a dolgokat. Kiderül, hogy a kudarc miért kudarc, de az is, miben lehetne sikeres egy-egy gyermek. Nagyon sok ilyennel is találkoztam, és amikor eszembe jut számos vizsgált diákom, és azok a személyek, akik időt és energiát nem sajnálva, még fel is hívtak engem, mint a tanítványok osztályfőnökét, hogy elmondják, hogy megindokolják… Szóval ezeknek a kollégáknak leszek örök életemben hálás. Mert valóban a gyerek számít. Senki más.

Beszélhetünk és vitázhatunk a köznevelésről és az alternatív oktatásról pro és kontra, de ha nincs bennünk ismeret és szeretet a minket körülvevő diákok iránt, és nem kapcsoljuk mindehhez szakmaiságunkat, akkor megette az egészet a fene. Ha csak a jó tanulót tudom kedvelni, akkor is. Én, ha a bukásra álló diákom fejével beszélek, nem azt mondom neki, hogy így semmire nem viszi az életben, hanem azt, hogy nem szeretném elveszíteni, hogy szükségem van rá, mert ki mosolyogna rám huncutul ott a hátsó padban. Derogál kimondani ezt? Látni kellene annak a 17 éves nagyfiúnak az arcát, aki ilyenkor boldoggá válik.

Évekig azt szajkózza a szülő és a tanár, hogy magadnak tanulsz fiam, nem nekem. Van egy rossz hírem. Nekünk tanulnak, hogy megszeressük őket. Mint ahogyan mi is a főnökeinknek dolgozunk, hogy szeressenek minket.

Olyan nagyon sok elhivatott kollégát ismerek, és olyan sok másfélét. Hiszem azt, hogy magunkon is változtatnunk kell ahhoz, hogy megváltozzanak a gyerekeink tanulmányi eredményei.

Ha már mindent megpróbáltunk, változtattunk a módszereinken, a kommunikációnkon, de valami még mindig nem stimmel, akkor érdemes elküldeni a gyermeket szakemberhez. Lehetőleg ne úgy induljon el, hogy azt érezze, ő ostoba, hiszen már egy hónap ismeretség után látnia kell egy valódi tanárnak, hogy a tanulónak milyen zavarai vannak. Fel kell tudni ismerni a figyelemzavart, a részképességzavart. Majd megkérni a szülőt, hogy azért vigye el a nevelési tanácsadóba a gyermekét, mert nekünk, pedagógusoknak van szükségünk szakmai segítésre, iránymutatásra, hogy miként is tudnánk segíteni egy-egy ilyen diáknak. Mert ez zavar, nem hiány. Amivel le tudom kötni a figyelemzavaros gyermeket, azzal azt is le tudom kötni, akinek nincsenek ilyen problémái. Amivel meg tudom tanítani a diszkalkuliásnak a számfogalmat, azzal annak a gyermeknek is meg tudom tanítani, akinek nincs ezzel semmilyen zavara.

Nem vagyunk istenek, és nem vagyunk élet és halál urai. Emberek vagyunk. Olyan emberek, akik hitem szerint azért választották ezt a hivatást, mert szeretik az utánunk érkező generációkat. Mert van bennünk annyi figyelem a jövőt illetően, hogy nem sajnálunk rá sem időt, sem energiát, hogy törődjünk a felnövekvőkkel, de ne akarjunk megbélyegezni senkit. Ne öltöztessük olyan ruhába gyermekeinket, amit mi sem szívesen öltetnénk magunkra.

Vaskó Ilona

Hirdetések
Hirdetések
Friss
2017. december 14. csütörtök, 07:00
2017. december 13. szerda, 06:28
2017. december 13. szerda, 06:22