Különvélemény a barátságokról

Vannak hozzánk méltatlan emberek. Bár még nem tudtam kideríteni, hogy egy-egy rosszindulaton, és kicsinyességen alapuló helyzet, az valódi rosszindulat-e, vagy csak olyan ostoba, és egyszerű-e egy-egy személy, mint egy faék.

Az utóbbi rosszabb, hiszen ha buta embert szeretünk meg, az önnön butaságunkat mutatja meg. De vajon meddig van jogunk hallgatni? Vagy ha igaz az a felvetés, hogy egyszerű gondolkodóról van szó, akkor, ha méltatlankodni kezdünk, nem-e tengerbe hordunk vizet…

unicafe.hu-a-baratsag-004
Az élet örök kérdése lehet, hogy mikor kell szólni valamiért, és mikor jobb inkább hallgatni. Én a hallgatást, elhallgatást választom. vajon ez helyes? Vajon nem kellene kiállni, és kimondani, hogy ez, meg ez nem így volt, ezt meg ezt nem is mondtam, vagy nem így mondtam. Nem feltételezek rosszindulatot, legfeljebb azt a két kapura focizást, melyben a mérkőzés tétje az lehet csatárunk számára, hogy őt mindenki szeresse…
Negyven éves korunkra már megtanuljuk, hogy olyan úgysincs. Mindig lesznek olyanok, akiknek nem felelünk meg.
Az emberi csatározások átértékelődnek az évek alatt. Mert míg nyolc éves koromban azért haragudott meg a barátnőm, mert nem kínáltam meg a tejkaramellámból, tizenhat éves koromban meg talán azért haragudhattak meg rám, mert az igazság bajnokának hittem magam… Addig negyven éves koromra más dolgokkal verem ki a biztosítékokat. Az is igaz, hogy van az a hálás időszak, amikor az ember otthon ül a fenekén, és nem él túl nagy társasági életet, hiszen éppen anya szerepben pompázik, és más anyákkal tartja a kapcsolatot, ahol adott pillanatban a beszélgetés témája a bárányhimlő, vagy az óvó néni szerepe az életünkben.
Így nem csak a csatározások, de maga a barátság fogalma is átértékelődik egy bizonyos kor után. Azt hiszem, úgy az egyetem éveinek a végére mindenki megtanulja, hogy nem szabad túl nagy terheket húzni a barátság szóra. Nem szabad túlmisztifikálnunk, hiszen a közösség szó, körülbelül ekkortájt inkább az egyén szóra fog változni bennünk, mert mások lesznek a prioritásaink. Ez a más, pedig nem jobb, vagy rosszabb egy életre szóló barátságnál, egyszerűen, más a neve, de szintén életre szól: család.
A ma társadalmának talán ez a legnagyobb hibája. Nem merünk egyéni, kicsi közösségeinek élni, hanem azt hisszük, hogy még születhetnek olyan életre szóló barátságok, melyek együtt járnak a bulizással, mások kifecsegésével. A rosszindulat bőszen mérgezi a negyveneseket, és ezek a negyvenesek bőszen mérgezik vele a beléjük kapaszkodó, esetleg példaképnek tekintő fiatalabbakat, akiknek az életükből kimaradt az a fajta újfajta prioritás, hogy család. Persze az évek telnek és múlnak, és ha kicsit is alkalmazzuk az önmagunkba nézés minden előnyét, ha kicsit más perspektívából szemlélődünk, akkor az intelligencia és a kor tengelyének bonyolult függvényében találunk egy olyan görbét, ahol mindenki a saját igényeinek megfelelően tudja kezelni a társasági, társadalmi életben adódott problémáit.
De felejtsük el a nagy szavakat, a nagy gesztusokat, mert sokszor önmagunkat csapjuk be vele. Nincsenek örökkön-örökké érvényes szabályok, mintahogyan általánosítani sem szabad. Emberek vannak. És szerintem jó emberek vannak, csak vannak kicsit egyszerűbbek, és vannak sokkal más szinten gondolkodóak. Van, aki mindig csak önnön boldogulását nézve tör előre valamiért, ami nem is létezik, ilyen például az általános igazság, mert az mindig is szubjektív lesz, és vannak olyanok, akiket jobban érdekel egy kisebb közösség sorsa.
Ha önmagamba nézek, én már csak azokat az embereket szeretem magam körül tudni, akik nem haragszanak meg rám, azért, mert éppen nincs hozzájuk kedvem, vagy éppen nem tudok mit mondani adott szituációban, akik nem az alapján mérnek meg, hogy mennyit foglalkozom velük egyénileg. Önzés ez a javából, de meghagyom nekik én is ugyanezt a szabadságot. Élni és élni hagyni, előítéletek, és megítélések nélkül, őszintén.

Vaskó Ilona

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: szerkeszto@ezahir.hu
küldök