Generic selectors
Csak teljesen egyező találatok
Search in title
Keresés a tartalomban
Keresés a cikkekben
Search in pages
Válasszon kategóriát
100 éve történt
Baleset
Belföld
Bulvár
Bűnügy
Érdekes
Fotó
Gazdaság
Hírek
Időjárás
Kisvárda
Kultúra
Mátészalka
Megyei
Nagy Kép
Nemzetközi
Nyírbátor
Nyíregyháza
Pártok
Programajánló
Rövidhír
Sport
Szavazás
Tiszalök
Tiszavasvári
Tudomány
Uncategorized
Vélemény
Vezetőhír
Videó

A művészt 81 éves korában Budapesten érte a halál szerdán, temetéséről később intézkednek. Devich Sándor a hazai komolyzenei élet egyik meghatározó alakja volt. Nemcsak zenészként szerzett Magyarországon és világszerte hírnevet, hanem oktatott a Zeneakadémián és számos publikációja, több könyve is megjelent. Szegeden született 1935. január 19-én művészcsaládban. Édesapja festőművész, restaurátor volt, testvére Devich János Liszt Ferenc-díjas gordonkaművész, akinek unokája, Devich Gergely Junior Prima díjas csellista.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A család barátságban állt a világhírű karmesterrel, Fricsay Ferenccel, aki az 1930-as évek második felében a Tisza-parti városban állandó operatársulatot szervezett, így Sándor kisgyermekként gyakran látogatta a Fricsay által vezényelt előadásokat. Hangszeres tanulmányait a zongorával kezdte, úszni többek közt a Nobel-díjas tudóstól, Szent-Györgyi Alberttől tanult.
Miután Budapestre költöztek, a hegedűt választotta hangszerének, első tanára a híres cigányprímás, Magyari Imre unokahúga volt. Tizenhárom évesen lépett fel először a Zeneakadémián, egy növendéktársával Bartók-duókat játszottak. Sokat járt koncertre, sokszor Varga Vilmát, Liszt Ferenc utolsó magyar tanítványát kísérte az előadásokra. Meghatározó volt számára, hogy olyan művészeket láthatott a pódiumon, mint Fischer Annie, Simándy József, a Tátrai-vonósnégyes, Cziffra György, Yehudi Menuhin és Otto Klemperer. Szinte állandó nyertese volt a Magyar Rádió zenei rejtvényeinek, a jutalomként kapott vásárlási utalványokon partitúrákat vett a Rózsavölgyi zeneműboltban, és odahaza, a négy fal között maga is megpróbálkozott a dirigálással.
Otthonukat édesapja révén sok híres ember kereste fel, megfordult náluk mások mellett a képzőművész Barcsay Jenő, Ferenczy Béni és Borsos Miklós, Szőts István filmrendező, Pécsi Sándor színész pedig egy iskolai versmondó versenyre készítette fel. Gimnáziumi évei alatt kórusban énekelt, vívott, a konzervatóriumban a hegedű mellett zeneszerzést, kamarazenét, zenetörténetet és népzenét tanult. A Zeneakadémián tanulmányait 1954-ben Zathureczky Ede osztályában kezdte meg, tanára volt mások mellett Weiner Leó és Szőnyi Erzsébet is. Harmadéves hallgatóként már az Állami Hangversenyzenekarban hegedült (az együttesnek 1984-ig tagja maradt), és Tátrai Vilmos hívására a Magyar Kamarazenekarban is játszott, hegedűművészi diplomáját 1959-ben már aktív zenészként vette kézhez.
1957-ben három főiskolai társával megalapította a Komlós- (1963-tól Bartók) vonósnégyest, amelyben negyed századig muzsikált második hegedűsként. A kvartett első jelentős nemzetközi sikerét 1964-ben aratta, amikor a liege-i nemzetközi versenyen I. díjat nyert. Az együttes Európában, Amerikában, Kanadában, Japánban, Kínában, Ausztráliában, Új-Zélandon turnézott, számos kiemelkedő nemzetközi fesztiválon vett részt és lemezfelvételeket is készített. A művész ezekhez az évekhez fűződő élményeit a Tollal és vonóval című kis könyvében örökítette meg.
Devich Sándor 1983 és 1992 között a Budapesti Fesztiválzenekar szólamvezetője volt. 1981 óta a Zeneművészeti Főiskolán (2000-től egyetem) tanított kamarazenét és vonósnégyest, egy nyilatkozata szerint a legnagyobb örömet a tanítás jelentette számára. 1991-ben egyetemi tanárnak nevezték ki, professor emeritus lett, a Zeneakadémia rektor-helyetteseként (1988-1997), a kamarazene tanszék vezetőjeként (1992-2000) is tevékenykedett. A világ számos országában tartott mesterkurzust és hívták meg vendégtanárnak, itthon több alkalommal is részt vett a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szemináriumon, mesterkurzust tartott Pécsett és Fertődön. Néhány éve ő volt az egyik házigazdája a Budapesti Filharmóniai Társaság kamarazenei sorozatának.
Művészete elismeréseként megkapta a Liszt Ferenc-díjat (1965), a Kossuth-díjat (1970), a kiváló művész címet (1981), az UNESCO-díjat (1981), a Bartók-Pásztory-díjat (1986). 2005-ben “több évtizedes, nemzetközileg is nagyra becsült előadóművészetéért, művészetoktatói munkásságáért” a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, 2006-ban Weiner Leó-díjban részesült.
Számos tanulmányt, több könyvet is publikált: Mi a vonósnégyes? (1985), A pizzicatóról, a szinkópáról és a “viselkedésről” (1997), A vonósnégyes egykor és ma (2005), Üzenetek (2007). Mindezek mellett hegedű- és kamarazene-művek közreadásával is foglalkozott.