A holnap 16:45-kor kezdődik…
Soha nem titkoltam, hogy az elmúlt hat-hét évben, az életünk nem szólt másról, csak a költözésről. Dobozokból éltünk, és egy idő után, mindennapi életünk belefért egy sporttáskába. Ha kirándulni mentünk, már nem vettünk apró emléktárgyakat, mert úgysem volt hova tenni.
Egy egész raktár roskadozott múltunk darabjaitól. A mi múltunk. Az enyém, és a két lányomé. Hat-hét év, egy gyermek életében rengeteg. Ennyi idő alatt, gyermekből kamasz, fiatal felnőtt válhat, vagy a kamaszból, igazi felnőtt, de az is előfordulhat, hogy egy, a szívünknek nagyon kedves gyermek halála is bekövetkezhet, így belőle soha nem lesz felnőtt már…
Amikor kinyitottuk lelakatolt múltunkat, a dobozokból sorra előkerültek olyan dolgok, melyekről már meg is feledkeztünk. A holland porcelánbabán át, a régi, kézzel írott naplóimon keresztül, a nagylányom –aki akkor még kislány volt- írásos terveit, hogy hogyan hódítják meg a keresztlányommal Németországot. A történet címe: Barbi, Viki és a Tokio Hotel…
…és ilyenkor minden megáll egy pillanatra. A kezeim a billentyűzeten, az idő, a levegő… Fejemet hátravetem, és csak a plafont bámulva pörgetem le viharos sebességgel mindazt, ami történt, az elmúlt hat évben.
Ahogy levágtuk a lakatot régi életünk raktáráról, nem csak a múlt boldog emlékei szabadultak ki, hanem maguk alá temettek a múlt fájdalmaival töltött dobozok. Ott sorakoztak egymáson a halál és az elmúlás dobozai. Olyan fájdalmas, kimondhatatlan emlékekkel, melyről azt hittem, már soha nem kerülnek elő, de most itt tartom a kezemben őket.
Olvasom a nagylányom sorait, nézem a szép, kerek betűket, azokat a kislányos „a” és „o” betűket, és most minden nagyon fáj. Így utólag fogom csak fel, hogy mit is veszített ő, az unokatestvére halálával. Az egyetlen barátját. Most értettem meg, miért nincs mára egyetlen barátja sem. Mert minden, amit megtervezett a gyermekkorában a jövőjéről, minden, amit előre megálmodott, egyetlen stabil ponthoz igazított. Nem kalkulálta bele sem ő, sem mi, azt, ami végül megtörtént, ami úgy történt meg; ami letaglózta az egész családot. Még így, évek múltán is mindannyian csak bolyongunk ebben az akkor álmodott jövőben, ami mára jelenné vált, és nem tudunk mit kezdeni azzal a hiánnyal, amit egy eltávozott kislány hagyott maga után.
Ilyenkor értem meg azt, hogy „valami nincs sehol”. És ilyenkor értem már Cseh Tamástól is, hogy kéne egy dal. A nagy otthonkeresés közben elvesztettünk valaki nagyon fontosat. A dobozokból kiszabadultak a múlt szellemei, édes kísérteteivel kéz a kézben. Egyszerre nevettetnek meg, és csalnak könnyeket a szemünkbe. Egy időben érezzük, a sós és édes ízeket. Minden kacat előkerülése sebeket tép fel és gyógyít be. De a hiány, az hiány marad. Egyhelyben topogunk a múltunk mindennapjain, keressük, kutatjuk mindhárman azokat az értékes mütyüröket, amely végre felszabadítanak, de tollal írt lapok, mementók állítanak emléket terveknek, gondolatoknak, melyek csak még jobban fájnak a megvalósulatlanságukban.
Lassan minden ládát, dobozt átválogattunk már, de még akad egy pár. Érezhetően egyre lassabban, tétovázva nyitjuk ki múltunk romjainak fedelét, azzal a gondolattal, hogy vajon még mi szakadhat ránk.
Sehogy nem szabadul szemem – az akkor még kicsi- nagylányom sorairól. Még simogatom azokat a kislányos „a” és „o” betűket, mígnem az utolsó sorhoz érek, mely így szól: „A holnap 16:45-kor kezdődik…”
Vaskó Ilona
