Generic selectors
Csak teljesen egyező találatok
Search in title
Keresés a tartalomban
Keresés a cikkekben
Search in pages
Válasszon kategóriát
100 éve történt
Baleset
Belföld
Bulvár
Bűnügy
Érdekes
Fotó
Gazdaság
Hírek
Időjárás
Kisvárda
Kultúra
Mátészalka
Megyei
Nagy Kép
Nemzetközi
Nyírbátor
Nyíregyháza
Pártok
Programajánló
Rövidhír
Sport
Szavazás
Tiszalök
Tiszavasvári
Tudomány
Uncategorized
Vélemény
Vezetőhír
Videó

Die Angst

 A félelem

„Mit gondol,” – kérdezte egyszer Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság Gauleitere Curzio Malaparte olasz író-publicistától – „vajon az oroszok homoszexuálisok?” „Meg fogják tudni hamarosan” – vont vállat Malaparte.

A Malaparte a Bonaparte kifordítása, olyan, mint Boris Viannál Jean-Paul Sartre helyett a Jean-Saul Partre. Curzio Malapartét eredetileg Kurt Suckertnek hívták. Firenzétől nem messze, Prato városában született egy évvel a búr háború kitörése előtt, és ötvenkilenc esztendővel később, a magyar forradalom leverését követő évben halt meg Rómában. Az első világháborúban Giuseppe Garibaldi fia, Ricciotti Garibaldi tábornok alatt harcolt önkéntesként. A háború után belépett a fasiszta pártba, mint haditudósító megjárta a keleti frontot, de még előtte villát építtetett magának Capri szigetén, ugyanott, ahol Tiberius császár palotája, a Villa Jovis állott. A ház tervrajzait saját maga készítette. A „Casa come me”, „A ház, mint én” nevet adta neki. Magára haragított mindenkit: fasisztákat, katolikusokat, kommunistákat. Párttagságától még a Duce alatt megfosztották. Mussolini bukása után az amerikai főparancsnokság tanácsadója lett. Hét évvel később, Tiltott Krisztus címmel filmet rendezett, de még előtte megírta Az átkozott toszkánok-at. Újságíróként éveket töltött a kommunista Pekingben, az egyik ránk maradt fényképen még a Sierra Maestrában harcoló Fidel Castro is az ő könyvét olvassa. Malaparte a halálában sem tagadta meg életét: villáját, amelynek elődjében egykor a hetvenéves Tiberius spintriái, kéjfiúi- és lányai próbálták felcsiholni az öreg császár kihunyóban levő vágyait, a Kínai Népköztársaságra hagyta. Mao elnök végül mégsem vehette birtokba, a filmtörténetbe viszont bevonult: Jean-Luc Godard benne forgatta Alberto Moravia regényéből készített filmjét. A film (és könyv) címe tökéletes szinkronban áll Malapartéval: A megvetés.

Egyedül az állatokból nem ábrándult ki. „Amíg meg nem tapasztaltuk,” – írja – „milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.” „Az állat Krisztus” – mondja másutt. „Az állati szenvedés a krisztusi szenvedés.”

Malaparte írt a felgyújtott Leningrád melletti erdőből a Ladoga-tóba menekülő szovjet tüzérlovakról, arról, hogy amint az utolsó ló a vízbe ugrott, egyetlen csendüléssel befagyott a tó, írt a jégből kiálló rengeteg megfagyott lófejről, írt az Ante Pavelic horvát poglavnyik dolgozószobájában látott, eleinte osztrigának gondolt kosárnyi emberszemről, írt a iasi-i pogromról és a német katonai bordélyokba hurcolt zsidó lányokról. Írt arról, hogy ezek a lányok pontosan tudták, amint pár száz katona kielégítése után már nem lesznek alkalmasak a munkára, lecserélik őket. Írt a lábon hajtott orosz hadifoglyoknak vizet hozó ukrán öregasszonyokról, írt a főkormányzó báljairól a krakkói Wawelben, írt az Einsatzgruppékról  és a hegyivadászokról, legyekről, kutyákról és rénszarvasokról. „Ősszel a rénszarvascsordák” – a Kaputt-ból, leghíresebb művéből ragadom ki találomra – „–engedelmesen követve az ösztönt és valami sötét hívást – felmérhetetlen távolságokat rohannak át, hogy eljussanak golgotáikhoz a vadonba, ahol guggolva várják őket a lapp pásztorok: már tarkójukra tolták a ’”négy szél kalapját”, a nelyantuulen lakkit, és apró kezükbe szorították a rövid, fénylő puukkót. (Csodálatosan kicsi és finom a lappok keze. Nincsenek még ilyen kicsiny, finom kezek a világon. Acélkemény, csodálatos, igen finom szerkezet. Az ujjak vékonyak, türelmesek, pontosak, mint Chaux-de-Fonds órásainak vagy Amszterdam gyémántköszörűseinek csipeszei.) A rénszarvasok engedelmesen, szelíden nyújtják oda nyakuk ütőerét a puukko halált hozó pengéjének: magasztosan, reménytelenül kedvesen halnak meg, kiáltás nem hagyja el torkukat.”

És írt a német félelemről. Eduard Dietl tábornok Gebirgsjagereiről, akik elszökve a csapatuktól napokig bolyongtak a magas Észak erdeiben, hogy aztán végezzenek magukkal, a megsemmisítő osztagok embereiről, akik a sokadik tarkólövés után készek lettek, készek, mondta a parancsnokuk, soha ember nem lesz többé belőlük. A német invázió első hónapjaiban az oroszok kutyákkal próbálták az előrenyomuló páncélosokat feltartóztatni. Harckocsik alatt etették, majd amikor a németek támadtak, a hátukra robbanóanyagot erősítettek, és elengedték őket. A Wehrmacht először a kutyáktól kezdett félni. Negyvenegy telétől, amikor a közkatonák Heil Hitler helyett ein Liter-t kezdtek mondani, már a foglyoktól is.

1934 szilveszterén a szovjet birodalom lakói úgy érezték, minden okuk megvan a bizakodásra. A három éve, épp a Politbüro vakációja idején szörnyű éhínségbe csapott éhezés véget érni látszott. Az éhező milliók falvait ledózerolták, lakóikat eltemették. A termés egyre bőségesebb volt: volt mit ünnepelni. Januárban Moszkva szakállas kozákokkal, selyembe öltözött grúzokkal és kazahokkal telt meg. Megjelentek Szibéria, Ukrajna, a Transzkaukázus alkirályai, helytartók a földrésznyi ország összes szegletéből: megkezdődött a Szovjetunió Kommunista Pártja XVII. Kongresszusa, melyet természetesen maga a Vozsgy, Vezér, Joszif Visszarionovics Sztálin nyitott meg. Sztálint, aki még kicsit a Berija és szőke felesége, Nyina társaságában nem sokkal azelőtt megnézett rajzfilm, a Három kismalac hatása alatt állt, éljenzés és véget nem érő „Hurrá!” kiáltások fogadták.

A kongresszusnak még megnyitása előtt a Győztesek Kongresszusa nevet adták. A hallgatóság soraiban ült a Párt kedvence, a balerinák nagy tisztelője, Szergej Mironovics Kirov leningrádi főtitkár, Sztálin egyetlen lehetséges vetélytársa is. Nem telt bele egy év, és Kirovot a Szmolnij Intézetben nyakon lőtte egy sötét hajú fiatalember, bizonyos Leonyid Nyikolajev. De néhány éven belül halott volt az 1966 kongresszusi küldöttből 1105, a Központi Bizottság 139 tagjából 110 is. Sztálint automatikusan újraválasztották, bár majdnem háromszáz ellenszavazatot kapott. Soha nem felejtette el. Kirov halála után négy hónappal az NKVD, Belügyi Népbiztosság felügyeletét a százötven centiméter magas Nyikolaj Ivanovics Jezsovra bízták, másfél év múlva pedig ő lett a ma miniszternek megfelelő népbiztos. Bár kicsit sántított, kellemes bariton hangja volt, tudott gitározni és Nyikita Hruscsovhoz hasonlóan kiválóan táncolta az ukrán nemzeti táncot, a  hopákot. Sztálin Jezsevikának, Földiszedernek hívta, a nép vérengző törpének. Földiszeder uralmával, a jezsovscsinával kezdetét vette az igazi sztálini terror, amelynek csak a második világháború vetett – ideiglenesen – véget.

„Hallottad, mi történt Berlinben?” – nézett örmény bizalmasára, Anasztasz Ivanovics Mikojanra a Vozsgy július első reggelén. Még mindig az 1934-es esztendőben járunk, Kirov még él, és minden mintha a legnagyobb rendben lenne.  „Ez a Hitler! Bámulatos! Ez ám a valami!” Ernst Röhm, Hitler régi barátja, a Sturmabteilung, Rohamosztag parancsnoka, akit a Führer nem is olyan rég kedves törzsfőnökének nevezett, ekkor már a müncheni Stadelheim börtön egyik cellájában nézett merengve egy pisztolyt, mely egyetlen golyóval volt megtöltve. Bajtársai, akiket vele együtt tartóztattak le, már halottak voltak. Kisvártatva kinyílt a cella ajtaja, és egy börtönőr kivitte a pisztolyt. A börtönőrt két másik férfi követte, Theodor Eicke, a koncentrációs táborok hálózatának megszervezője és Michael Lippert SS-Hauptsturmführer. Röhm a cella közepén állt, mellén feltépett inggel. Eicke papa, ahogy beosztottjai nevezték, egyetlen szó nélkül lelőtte.

Sztálinról Hitler soha nem nyilatkozott lekicsinylően, és ez jó ideig kölcsönös volt. „Mindent, amit gyűlölt,” – írja visszaemlékezéseiben egykori főépítésze és fegyverkezési minisztere, Albert Speer – „egyben csodált is.” Lejegyzett asztal melletti monológjaiból kiderül, hogy ez alól még a zsidók sem voltak kivételek. Ha pedig ez így van, akkor ennek a gyűlöletnek egyetlen oka lehetett csak: félt tőlük. Ugyanúgy, ahogy Röhmtől is félt, aki katonai besúgó korában a főnöke volt, és mindenkinél jobban ismerte, és ugyanúgy, ahogy Sztálin is félt Kirovtól, a régi bolsevikoktól és közös háborújuk első évének végéig tőle is. Mindketten merőben másként viselkedtek viszont akkor, amikor úgy érezték, hogy már elkéstek a félelemmel.

1940. november 11-én Vjacseszláv Molotov szovjet külügyi népbiztos (külügyminiszter) Berlinbe érkezett. Német kollégájával, Joachim von Ribbentroppal és Hitlerrel folytatott kellemetlen és meddő tárgyalásokat Finnországról, Romániáról, Bulgáriáról, a Boszporuszról és a Dardanellákról. A látogatást a szovjet nagykövetség épületében tartott fogadás zárta le. Az eseményt felülről érkező hívatlan vendégek szakították meg: a Royal Air Force éjszakai bombázói. A nagykövetségnek nem lévén óvóhelye, Molotov Hitlerrel Ribbentrop privát bunkerében kötött ki. „Ez egy élethalálharc Nagy-Britannia ellen” – jelentette ki Hitler. „Önök, tudjuk, az életért küzdenek” – bólogatott Molotov. „Akkor pedig az angolok…bizonyára a halálért.” „Nagy-Britannia sorsa bevégeztetett” – vágott közbe Ribbentrop. Molotov szelíden elmosolyodott: „Ha ez igaz, akkor miért vagyunk az óvóhelyen, és kik dobálják a bombákat?” Visszatérve Moszkvába már korántsem volt ilyen magabiztos. Jakovlev repülőgép-tervező, akivel együtt utazott Berlinbe, néhány nappal később Sztálin irodájának előszobájában találkozott vele. „Mindkettőnknek megbánást kell tanúsítanunk” – súgta Jakovlevnek Molotov. „De miért?” – kérdezte Jakovlev idegesen. „Ebédeltünk Hitlerrel? Igen. Kezet fogtunk Göbbelsszel? Igen. Ezt most mind meg kell bánnunk.”

1941. június 16-a ismét Sztálinnál találta a külügyi népbiztost. Ezúttal nem csak ő, hanem a Vezér, vagy ahogyan másképp nevezték, Hozjájin, Gazda is ideges volt. A sokadik kémjelentést kapta a küszöbönálló német támadásról, most közvetlenül a Luftwaffe parancsnokságáról. „Mondd meg a német légierőben szolgáló forrásodnak, hogy bassza meg az anyját!” – ordította Sztálin az állambiztonság külügyi osztályvezetőjének, Merkulovnak a telefonba. Még Molotov is győzködte magát: „Bolondok lennének minket megtámadni!”

Hitler egészen 1945. április 30-án elkövetett öngyilkosságáig Linz átépítését tervezte Speerrel, nem létező hadseregeket mozgatott, és amikor ellentmondtak neki, dührohamot kapott. A berlini bunkerban „mindenki szinte fizikailag is fuldoklott a szolgalelkűségnek, a hisztériának és a hazugságnak ebben a légkörében. Az ember betegnek érezte magát tőle. A félelmen kívül itt minden hazugság volt” – vallotta az utolsó napokról egy jelenlévő német tábornok Nürnbergben.

A „félelem”, „Angst” a németben nőnemű. Soren Kierkegaard „Der Begriff Angst”, „A szorongás fogalma” – az „Angst” „szorongás”-t is jelent – művének német címében a hímnem – „der” – a fogalomra vonatkozik. A fogalom határozott, szemben a határozatlan félelemmel. „Hitler nem a német nép atyja, hanem anyja. Hitler asszony”- mondta Lengyelország főkormányzójának Malaparte.

Churchill Hitler, Hitler a kommunizmus engesztelhetetlen ellensége volt. Röhm azonban nem tervezett puccsot Hitler, ahogy Kirov és a régi bolsevikok sem Sztálin ellen. A német hadseregnek sem a foglyoktól volt félnivalója. A Wehrmacht, Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlóan a saját gyengeségétől félt. Wir siegen unsern Tod, mondták már a megállíthatatlannak tűnő nyugati és keleti offenzívák idején is a német Landserek (gyalogos katonák). Magyarul, bár a németnél sokkal kevésbé kifejezően, ez valahogy így hangzik: halálra győzzük magunkat.

Álom, álom, édes álom, / jöttödet már alig várom. / Mikor szememet lezárom, / álmom élet, éltem: álom” – dünnyögte Latinovits Zoltán a Szindbádban. A Hitlerhez és Sztálinhoz hasonló diktátorok félelme a felébredéstől való félelem. A valósággal való vesztes konfrontálódáskor ezért a valóság elutasítását választják. Saját álmukba menekülnek, akár Alfred Hitchcock Pszicho-jának Anthony Perkins által oly zseniálisan alakított Norman Batese. A baj csak az, hogy ezt az álmot, Normannal ellentétben, nem egyedül kell végigálmodniuk.

A félelem első jele, ha egy hatalom túlbiztosítja magát. Először abban kezd kételkedni, sikerül-e legközelebb is győznie, később abban is, hogy győzött-e valaha? Ekkor kezdődik az, amiről Weöres Sándor „A teljesség felé” második részében (Fekete trilógia, III.)  így ír:

„Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen. A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden katonai fegyvernemnek azt kell énekelnie magáról, hogy ő a legkülönb, anélkül, hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és így tovább. Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.” Hogy aztán ez a gödör végül milyen mély lesz, az mindaddig, ameddig a beletörődők vannak többségben, csak a hatalom paranoiájától függ, semmi mástól.

„Az embernek sem sikerülhet minden, még az Istennek is csak két dolog sikerült: a tavasz meg a ló” – áltathatja magát az állampolgár, miközben megfüröszti arcát az áprilisi napfényben.

Ki más vetette volna ezt a sort is papírra, bő hetven éve, mint Curzio Malaparte. Ő még túl tudott lépni minden konvención, képmutatáson és rögeszmén.

Talán ezért is utálták annyian.

Gaál Péter