Generic selectors
Csak teljesen egyező találatok
Search in title
Keresés a tartalomban
Keresés a cikkekben
Search in pages
Válasszon kategóriát
100 éve történt
Baleset
Belföld
Bulvár
Bűnügy
Érdekes
Fotó
Gazdaság
Hírek
Időjárás
Kisvárda
Kultúra
Mátészalka
Megyei
Nagy Kép
Nemzetközi
Nyírbátor
Nyíregyháza
Pártok
Programajánló
Rövidhír
Sport
Szavazás
Tiszalök
Tiszavasvári
Tudomány
Uncategorized
Vélemény
Vezetőhír
Videó

Életének 68. évében elhunyt Normantas Paulius litván származású nyíregyházi fotóművész – közölte online oldalán a Kelet-Magyarország napilap szombaton.

Normantas Paulius 1948. június 8-án született a litvániai Kalniskiuban, 1974-ben közgazdasági diplomát szerzett Vilniusban. 1980-ban kezdett fotózni, 1983-ban magyar felesége révén költözött Magyarországra, haláláig Nyíregyházán élt.
Önként vállalt küldetése keretében bejárta a volt Szovjetunió szinte egész területét, valamint tizenöt buddhista országba látogatott el. Fotósorozatait analóg fényképezőgéppel készítette, nem használt digitális kamerákat.
A fotóművész tizenhét országban csaknem háromszáz kiállítást rendezett. Expedícióiról több kötete jelent meg, számos díjban és elismerésben részesült.

Van a fotókiállítás belső termében, annak is a belső sarkában egy képernyő: Normantas Paulius valami félkopár természeti környezetben félkopár válaszokat ad mindenféle kérdésekre. Szűkszavú, megrágott mondatok, nem tűnik úgy, hogy kenyere volna a szó, az arca nem rezzen, a hangja egykedvű. Mintha – érthető – restellné kicsit, hogy nagy, mély dolgokat illene mondania. Amúgy meglehetősen jól beszél magyarul – férjnek jött ide, Nyíregyházára az akkor még szovjet Litvániából, 1983-ban. Érdekes lehet az élettörténete, közgazdász diplomával volt favágó, halász, keresztül-kasul vándorolta a Szovjetuniót, aztán távol-keleti expedíciókat szervezett, bejárta a Himaláját – de nem biztos, hogy végső soron többet tudna vagy akarna mondani, mint a képei. Írt mesekönyvet tibeti gyerekeknek, kelet-ázsiai múzeumot szervezett a litván fővárosban – nagyrész azokból a tárgyakból, amelyeket ő maga hozott haza hosszú útjairól, Pakisztánból, Kínából, Laoszból, Bhutánból, hogy csak a kevésbé megszokott turisztikai célpontokat említsük. Vietnamban megtalálta azt az idős embert, aki annak idején elhelyezte a Robert Capa életét kioltó aknát – olvasom. Megjelent vagy tíz fotóalbuma – Budapesten, Vilnában, Helsinkiben, kiállításai számosak, tavaly pedig elnyerte a Magyar Fotográfiai Nagydíjat. A mostani kiállítást ebből az alkalomból rendezték.

Szubjektív és határozott karakterű tárlatot látunk: minden magyarázat nélkül sugárzik a képekből az a befelé forduló vallási áhítat, amelyet szinte közhelyesen szokás emlegetni a buddhizmussal kapcsolatban. Nagyon úgy tűnik, hogy Paulius igazi, mély hívővé vált a vándorlásai során. A nem hívőt ez egyfajta értetlenséggel, idegenkedéssel tölti el, amely azonban ebben az esetben nem fordul át feszengésbe, pedig maga a helyszínválasztás is, ha úgy tetszik, igencsak kényes. Hiszen Nepálban, Tibetben fényképezni hovatovább megszokott mozzanata a fotográfusi vándoréveknek, és a természet nagyvonalúsága, továbbá a cserzett arcú helyi erők egyszerűsége előtt fejet hajtani minden bizonnyal elkerülhetetlen, szükségszerű élmény és tapasztalat. Paulius azonban érezhetően rég túl van a beavatódás eme első szintjén, egyébként meg minden magakelletésen, és a képeiből valóban valami megtalált, mély belső szabadság üdítő szele árad (bár ez sem indokolja a szél nagybetűjét a címben). Valami megfoghatatlan, átszellőzött könnyűség a fényekben, az imafüzért, a málát tartó ujjakon, egy megkopott kövesúton, imára hajló nyakszirten, az esti imája után egy széken, felhúzott térdekkel pihenő szerzetes csupasz lábfején. Ez az áttetsző, lebegő tisztaság adja a mélységét a kevésbé szokatlan tartalmaknak: különféle épületeknek, kegytárgyaknak is. A házi sörtől erősen megvidámodott nepáli asszonyok képe pedig megnyugtatóan jelzi, hogy mindez nem fordul elborult szenteskedésbe.

– kyt –

Hirdetések