Generic selectors
Csak teljesen egyező találatok
Search in title
Keresés a tartalomban
Keresés a cikkekben
Search in pages
Válasszon kategóriát
100 éve történt
Baleset
Belföld
Bulvár
Bűnügy
Érdekes
Fotó
Gazdaság
Hírek
Időjárás
Kisvárda
Kultúra
Mátészalka
Megyei
Nagy Kép
Nemzetközi
Nyírbátor
Nyíregyháza
Pártok
Programajánló
Rövidhír
Sport
Szavazás
Tiszalök
Tiszavasvári
Tudomány
Uncategorized
Vélemény
Vezetőhír
Videó

Egyre inkább megerősödik az a véleményem, hogy furcsa egy nép a magyar. Tőlünk kicsit nyugatabbra van egy elterjedt kifejezés, a „whistle blower”. Ha megnézzük a szótárakban, a jelentése magáért beszél: „besúgó”, „spicli”. De mi is a „whistle blower” más kultúrákban?

A kifejezés szó szerinti fordítása „sípfújó”. Képileg arra a jelenetre utal, amikor a rend éber őre valami rendbontásra, furcsaságra lesz figyelmes, és a sípjába fújva jó hangosan jelzi, hogy mindenki számára egyértelművé váljon: „helyzet van”. Átvitt értelemben ezt alkalmazzák azokra az emberekre, akik jelzik a visszásságokat. Cégeken, közösségeken belül etikai bizottságokat hoznak létre, ahol bárki biztonságosan, anonim módon jelezheti az általa tapasztalt korrupciót, diszkriminációt, vagy bármi olyan tevékenységet, ami az adott közösség érdekével, céljaival, normáival nincs összhangban. A jelzéseket komolyan veszik, mindegyiket gondosan kivizsgálják, és a szabályszegőket felelősségre vonják. A bejelentőket meg természetesen védik a megtorlással szemben, ugyanis ott már tudják, hogy hosszú távon mindenkinek érdeke a tisztesség, a közösségi normák betartása.

Nálunk az „ügyeskedés”, a kiskapuk kijátszása, a sumákolás dívik. És ha valaki erre fel meri hívni a figyelmet, az bizony „besúgó”, „spicli” – de minimum becsületsértő, rágalmazó. Engem még úgy neveltek, hogy a becsületét megsérteni annak lehet, akinek van, és az nem terem ám alapból mindenkinek, azért meg kell dolgozni, azt ki kell érdemelni. És ha egyszer valaki eljátszotta, akkor onnantól fogva már nincs. Ami meg nincs, azt nem lehet csorbítani, megsérteni.

Nálunk, ha valaki fel meri vállalni, hogy a visszásságokról jelzést tegyen, egyből azt követelik: add hozzá a neved, addig meg sem hallgatunk! És ha adja a nevét, akkor azonnal céltáblává válik, hiszen semmiféle érdek nem fűződik ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Sőt, kifejezetten veszélyes is lehet, mert tiszta vízben nem olyan jó halászni, mint a zavarosban.
Félreértés ne essék, itt most nem másról van szó, mint a „harangkongató boszorkányokról”, vagyis azokról az anyákról, akik sokszor a gyermekeik élete védelmében szállnak harcba az őket bőszen üldöző bántalmazó apákkal, a hatóságokkal, gyakran akár magával a Klánnal. Mert egy dolog az, hogy valaki a jogaival élni akar, de megint más, ha valaki a jogaival visszaélve tönkreteszi saját gyermeke(i) életét. Soha nem az egyértelmű helyzet, soha nem a fekete-fehér a probléma. És soha nem is arról van szó, hogy a döntéshozók ne ismernék fel a feketét és a fehéret. A probléma a szürkében van. Hogy melyik az a tónus, ahol egyensúly van, és hol billen át a fehér-túlsúly fekete-túlsúlyba. Hogy hol az a határ, ahol már azt kell mondani: Ne tovább!

Már régen tudjuk, hogy a gyerekeknek család kell. De azt is, hogy nem mindegy, milyen! A csonka családokban is sérülnek a gyerekek – de a rossz kapcsolatokban talán még jobban is! Sokan hangoztatják, hogy a vér szerinti szülő nem pótolható; legyen akármilyen is a természete, a gyereknek ő a legjobb. Ennek ellenére a hatóságok emelnek ki gyerekeket családokból, méghozzá éppen a gyerek érdekére hivatkozva. Akkor talán ők szándékosan ártanak a gyerekeknek?

És mindenki ismer olyan gyerekeket, akiket örökbe fogadtak, és a nem vér szerinti szülők kiegyensúlyozott életet biztosítanak nekik. Olyan gyerekek történetei is közismertek, akik bántalmazás után a vér szerinti családból kiemelve végre megnyugvásra, szeretetre, törődésre leltek a hivatásos nevelőszüleiknél. Akkor most hogy is van ez? Tényleg a vér, a genetika a lényeg?
Nehéz megtalálni a határt, és nehéz kimondani, felvállalni, hogy egy szülő átbillent azon a határon, hogy már többet árt, mint használ, és így valójában a jelenléte már rosszabb, mint a hiánya lenne. Pedig vannak ilyenek. Mindannyian tisztában vagyunk vele. Azt is mindannyian tudjuk, hogy létezik a bántalmazás, mégsem akarunk vele szembenézni. Tudjuk, hogy árt. Tudjuk, hogy a gyerekeket védeni kellene, mert ők gyengébbek, nekik még jobban árt. De mégis egyszerűbb elfordulni, és azt mondani: nem az én dolgom, magánügy, mindenki oldja meg, ahogy akarja, engem hagyjanak ki belőle. Vagy egyszerűen letagadni a létezését, és hazugsággal vádolni azokat, akik ki akarnak zökkenteni a rózsaszín álomképünkből.
Pont ezt teszik a „harangkongató boszorkányok”. Régen minden faluban voltak harangkongatók, és nagyon fontos feladat volt az övék: figyeltek és figyelmeztettek minden külső veszélyre. Ma is itt vannak, és kongatják a harangokat – de az emberek ahelyett, hogy szembe néznének a veszéllyel és leküzdenék, egyre csak azt követelik, hogy hallgattassák el a csendháborítókat…
A bántalmazás nem magánügy, nem „családi szennyes” – és a legkevésbé sem csupán a bántalmazó és áldozata közötti konfliktus. Nem is konfliktus, hanem agresszió. Durva, testet és lelket romboló agresszió. Olyan, ami lehetetlenné teszi a gyerekek egészséges testi, lelki és szellemi fejlődését. A következő generáció ebben az agresszióban nő fel, ezt a mintát látja, ezt viszi majd tovább. Mert azt is tudjuk, hogy az emberek viselkedésben az a döntő, milyen mintát láttak gyermekként.

Egy bántalmazó vajon milyen mintát nyújt a gyerekeinek?

Ha személy szerint most nem is érint minket a bántalmazás, ne forduljunk el, mert lehet, hogy a barátainkat, testvéreinket, rokonainkat már igen. De az is lehet, hogy a későbbiekben mi magunk, vagy éppen a gyermekeink futnak bele egy bántalmazó kapcsolatba. És ahogy Martin Luther King mondta: végül nem az ellenfeleink szavára, hanem a barátaink némaságára fogunk emlékezni.
Az agresszió, a manipuláció, a sunnyogás egyre terjed. De ha nem hihető, ha bizonyíték kell, elég besétálni a bíróságokra és benézni néhány tárgyalásra, rágalmazás, becsületsértés ügyében. Jó eséllyel ki lehet fogni pár harangkongatót, akit már azért bíróság elé állítanak, mert egy eljárásban segítséget, védelmet merészelt kérni, és leírta, hogy milyen agresszióval szemben…

Hahó, emberek! Szólnak a sípok, kongnak a harangok! Helyzet van!

 

Hirdetések