Az utolsó reggel

A férfi a szívinfarktus-hajlam valamennyi külső jelét mutatta. Puhány test, pipaszár végtagok. A mentők a laikus számára teljesen felfoghatatlan higgadtsággal és precizitással küzdöttek egy félórát az életéért, úgy, hogy egy másodpercig nem lehetett egyetlen mozdulatból vagy hangsúlyból se úgy érezni, hogy reménytelen a küzdelem. Aztán, az addig feszült, de nagyon fegyelmezett hangon vezénylő orvosnő (vagy mentőtiszt? nem tudom) felegyenesedett, és leintette a zenekart. Ifj. dr. Ésik Sándor jegyzete

A mozdulatok lelassultak, a feszültség elszállt. Egy olyan ember holtteste felett álltak, aki valószínűleg mindent megtett azért, hogy egy esős kedd reggel az utcán üsse meg a guta. A szomorúságnak egész rövid időt hagytak, az addig a mentésbe besegítő, eszközöket adogató sofőr elállt a villamos útjából, amely óvatosan, mivel üresen ment, a sín meg vizes, centinként újra nekilódult a vonalnak.

De azért ott volt a szomorúság. A zord arccal parancsolgató orvosnő arcán valami olyan suhant át, amelynek semmi köze nem volt semmi zordsághoz. Az embertársát gyászoló ember fájdalma és a kudarcot valló újraélesztő orvos kiábrándultsága közösen kapott egy másodpercet, azt a másodpercet, amelyet egyetlen mentős vagy orvosos filmben sem tudnak eljátszani, semennyi pénzért.

Szomorú dolog, hogy egy olyan esethez kellett kivonulni, amely az embert nézve sajnos csak idő kérdése volt. Jó lenne tenni azért, hogy az újraélesztő rohambrigádnak ne negyvenes férfiak tónustalanul heverő testéhez kelljen kirohangálni.

Elmondhatatlanul jó és megnyugtató volt viszont látni, ahogy a rohambrigád dolgozott. Sok rosszat hallani a körülményeikről és meglehet, hogy Budapest legbelsején kívül nem jön mindenhova ilyen szép új mentőautó, ahol az újraélesztést vezető nő akármilyen gyógyszert, eszközt kért, három másodpercen belül a kezébe adták.

Az a szerencse, hogy azt az elhivatottságot és profizmust, amivel dolgoztak, nem lehet megfizetni.

Nagyon vigyázni kellene magunkra, hogy ne járjunk úgy mint az a férfi akinek ez a mai reggel volt az utolsó.

És nagyon kellene vigyázni azokra, akik ma reggel kijöttek hozzá és megpróbálták visszahozni. Nem is gondolunk arra, hogy ezekben a szirénázó autókban olyan profik ülnek, akik, ha a focihoz vagy az árutőzsdéhez értenének annyira, mint a segítségnyújtáshoz, akkor valószínűleg milliárdosok lennének. Mi nem vigyázunk rájuk, ők mégis vigyáznak ránk.

Ez nagyon nagy dolog.

 

– Ifj. dr. Ésik Sándor –

 

Fotó: Móricz Csaba/ezahir.hu

(A fotó illusztráció)

 

Hirdetések

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: szerkeszto@ezahir.hu
küldök