Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban. 

A szorongás mindig gondolatok, érzelmek formájában törnek az emberre, és valahogy ezek ott manifesztálódnak minden mozdulatban. A reggeli kávé lefőzésénél a karban, a kenyér vajazásánál a kézben. Görcsös szorítássá válik miden. Egyszer csak megmerevedik az ember minden testrésze.

Csörög a telefonom. Az otthonból hívnak, anyám megint elesett. Minden újabb esése valósabbá teszi bennem az elmúlástól való rettegést. Az ő elmúlásától. Mert már nem süt pogácsát nekem, már nem utasít semmire. Pedig az én anyám felforgatta a világot a munkájával, valódi forradalmár volt. De kemény, és zsarnoki is tudott lenni.