A holnap 16:45-kor kezdődik…
Soha nem titkoltam, hogy az elmúlt hat-hét évben, az életünk nem szólt másról, csak a költözésről. Dobozokból éltünk, és egy idő után, mindennapi életünk belefért egy sporttáskába. Ha kirándulni mentünk, már nem vettünk apró emléktárgyakat, mert úgysem volt hova tenni.
Vaskó Ilona
Hat óra jet laggel a fejemben érkeztem Nyíregyházára. Ennyi az időeltolódás New York és Nyíregyháza között. 11 óra alatt repültem haza. Az időzóna-betegség csak még inkább összezavarta az elmémet. Már két napja itthon voltam, de a legvalószerűtlenebb időpontokban tört rám a fáradtság. Volt olyan, hogy egy mondat közepén leesett a fejem, és azt éreztem, nincs tovább, most összeesem. Előfordult olyan is, hogy hajnali négykor teljesen éber állapotban néztem a szobám plafonját.
A holnap 16:45-kor kezdődik…
Soha nem titkoltam, hogy az elmúlt hat-hét évben, az életünk nem szólt másról, csak a költözésről. Dobozokból éltünk, és egy idő után, mindennapi életünk belefért egy sporttáskába. Ha kirándulni mentünk, már nem vettünk apró emléktárgyakat, mert úgysem volt hova tenni.
Egy egész raktár roskadozott múltunk darabjaitól. A mi múltunk. Az enyém, és a két lányomé. Hat-hét év, egy gyermek életében rengeteg. Ennyi idő alatt, gyermekből kamasz, fiatal felnőtt válhat, vagy a kamaszból, igazi felnőtt, de az is előfordulhat, hogy egy, a szívünknek nagyon kedves gyermek halála is bekövetkezhet, így belőle soha nem lesz felnőtt már…
Néha a legerősebbek is elbizonytalanodnak. Hiába süt a nap, vagy látszik minden rendben lévőnek, akkor is érzed, hogy ott liheg a hátad mögött a hazugság. Nem tudod még, nincs rá bizonyosság, hogy hazudnak neked, egyszerűen csak az áporodott leheletet érzed a tarkódon. Egyelőre még csak a gyomrodban van furcsa érzés: valami nincs rendben.
Mindig tudni kell változni, változtatni. Az idő örök körforgása sem engedi meg senki számára a megpihenést a mindennapok mókuskerekében. Olykor csak a megszokott rutinunkat kell megváltoztatni. Máskor meg az egész életünket más mederbe terelni.
Néha kikopnak az emberből a szavak. Belőlem fakulni kezdtek, mint a Vasvári Pál utcai panelház oldalára felfestett „ICA LOVE” felirat. Először csak az idő halványította, de később, már az emberi kezek is más értelmet adtak neki. Majd jött egy panelprogram, és teljesen eltüntette.
Alizzá váltam. Olyan világban ébredtem, ahol kiforgatják a leírt szavaimat. Mindenki csak önmagát, vagy önmaga sértettségét akarja olvasni a leírt betűkben, így elvész a mögöttes gondolat. Az igazság. A szavaimat szembefordítják velem, és valami számomra is ismeretlen kódként értelmezik őket. Anagramma. Mintha bármit is el akarnék rejteni.
Valamikor a világra jövés után, és az életben maradás küzdelmes időszakában összebarátkoztam az egyedülléttel. Nem emlékszem pontosan mikor is, de már mire az eszemet tudni véltem, rég egyedül üldögéltem mindenféle félreeső helyeken. Kedvenc helyeim a kis, eldugott zugok voltak, ahol az orromban érezhettem a fa illatát. Édesapám asztalos lévén ilyen hely bőven jutott nekem az otthonunkban, kint az udvaron, vagy a raktár egy félreeső részén.
Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban.
A szorongás mindig gondolatok, érzelmek formájában törnek az emberre, és valahogy ezek ott manifesztálódnak minden mozdulatban. A reggeli kávé lefőzésénél a karban, a kenyér vajazásánál a kézben. Görcsös szorítássá válik miden. Egyszer csak megmerevedik az ember minden testrésze.
Csörög a telefonom. Az otthonból hívnak, anyám megint elesett. Minden újabb esése valósabbá teszi bennem az elmúlástól való rettegést. Az ő elmúlásától. Mert már nem süt pogácsát nekem, már nem utasít semmire. Pedig az én anyám felforgatta a világot a munkájával, valódi forradalmár volt. De kemény, és zsarnoki is tudott lenni.
Vannak hozzánk méltatlan emberek. Bár még nem tudtam kideríteni, hogy egy-egy rosszindulaton, és kicsinyességen alapuló helyzet, az valódi rosszindulat-e, vagy csak olyan ostoba, és egyszerű-e egy-egy személy, mint egy faék.
Az utóbbi rosszabb, hiszen ha buta embert szeretünk meg, az önnön butaságunkat mutatja meg. De vajon meddig van jogunk hallgatni? Vagy ha igaz az a felvetés, hogy egyszerű gondolkodóról van szó, akkor, ha méltatlankodni kezdünk, nem-e tengerbe hordunk vizet…
